A nagyobb sörgyárak irodaházaiban szokott lenni egy olyan helyiség, amiben berendeznek egy kísérleti bárpultot, ahová felszerelnek egy-két sörcsapot, a hűtőt megtöltik a saját termékeikkel, és ha vendég jön vagy szakmai kapcsolat, itt szórakoztatják vagy edukálják. Mi tegnap délután a Borsodi Sörakadémián jártunk.
Az Újpest Városkapu metrómegállónál találkozunk vagy tízen, bloggerek, van köztünk köpcös, kopasz, göndör, szemüveges, hórihorgas, vicces dolog rejtői bandaként álldogálni. Nem először látjuk egymást, a múltkor a Ferdinándban találkoztunk. Serteperte, Serkoptató, Duchemin, Pável, Pif, Ogre és még egy páran.
A metrókijárattól 5 perc gyalogútra, a harmadik Zepter irodaház negyedik emeletén Csóka Sándor fogad minket, aki a Borsodi trade marketing osztályának vezetője. A szokásos bemutatóval kezdődik az előadás, ami még szóhasználatában is erősen hasonlít a heinekenes Benedek László előadására, amit volt szerencsénk pár hónappal ezelőtt közzétenni. A rend kedvéért ezt is közzétesszük.
Ez a programpont finoman átfolyt a Borsodi szortiment végigkóstolásának első és egyben leg-embertpróbálóbb fázisába, melynek keretében meg kellett kóstolnunk a Borsodi Világos nevű népsört, amiből Magyarországon tavaly 1 200 000 hektólitert adtak el, ami magasan veri a második legkeresettebb népsör 900 000 hektóját. A továbbiakban inkább Sebők Niki beszélt, aki előadta a hivatalos sörkóstolási eredményeket, vagyis a részletes termékleírást. A Borsodi Világos alapvető jellegzetessége az észteres, gyümölcsös íz és a könnyed aromakomlózás. A hozzáadott kukoricától nyeri el élénk, világos aranyszínét: a kukorica ugyanis tisztábbá teszi a sört.
Nem volt könnyű dolga: ez a társaság évek óta nem ivott efféle sört, mert meg van róla győződve, hogy nem egyszerűen silány, hanem tisztességtelenül olcsósított, kukoricával felütött lötty, ami egy kizsákmányoló üzletpolitika eredménye, mely nem tartja elítélendőnek, azt, hogy a széles néptömegek gasztronómiai műveletlenségét kihasználva a tisztességes határokon belül elképzelhető olcsó, frissítő sörnél is vacakabbat adjon el. Én személyesen is pikkelek a Borsodi utóízében szembejövő szúrós kénre, amitől a fejem is hamar megfájdul.
Mindezen kritikai megjegyzéseket nem rejtettük véka alá, bár nyilván nem pocskondiáztuk olyan felszabadultan, mintha otthon lennénk, bár otthon meg minek innánk ilyen sört?
Sebők Niki, kedves, intelligens szőke lány szemlesütve fogadta a csapásokat és igyekezett megfelelni a vádaknak: az olcsó sörben kompromisszumokat kell kötni: a Borsodi úgy döntött, nem gond a kéníz, a fő, hogy a sörük sokkal stabilabb, nem romlik meg soha, nincsenek ízhibái, stbstb. Ezt természetesen nem tudtuk elfogadni. Erre a célra ugyanis évszázadok óta sikerrel alkalmazzák a komlót, ennek nyomán fejlődött ki a sörízlésünk. Talán évszázadok alatt megszeretjük a ként is, de akkor én már nem fogok a sörről írni, az tutiszáz.
Mindenesetre ezeket az ellentéteket természetesen nem sikerült feloldani. Szerintük drága a komló, ezért kénnel tartósítanak. Szerintem a kén rosszízű, ezért nem veszem a sörüket. Sőt: szerintem az egész nagyipari sörgyártás el van tévedve, ha azt hiszi, hogy exceles költségtáblákon lehet sört készíteni. Egy mester/egy műhely/egy gyár/egy konszern első számú gondja az kell, legyen, milyen minőségű terméket állít elő. Ha az első a költség és az ár, és csak a második a minőség, akkor a fene megette az egészet – márpedig esetünkben nyilván ez a helyzet. A kapitalizmusban ez a finom határ különbözteti meg a felelősségteljes, lelkiismeretes, önazonos minőségi vállalatot a spekulánsoktól, pénzügyi befektetőktől, akik a piaci egyenlőtlenségekből élnek. Belátom, hogy valaki, aki napi nyolc órában dolgozik ezzel a termékkel, innen kapja a fizetését, és itt vannak a kollégái, illetve itt játszódik a fél élete, ebbe nem nyugodhat bele, ezért ezt témakört nem forszíroztuk az álláspontok ismertetésén túl. A kognitív disszonancia-redukció mindesetre az est egyik titkos főszereplője volt így is.
A Borsodi „core-lager”-je után nem volt nehéz jobbat mutatni. A Beck’s-nek üdítő malátíze volt, meg némi illatos – Niki szerint zöladalma – aromája is, pedig más környezetben úgy emlékszem, teljesen ízetlennek tűnt. Ezt követte a Stella Artois – ez itt a szuperprémium kategória képviselője, és tényleg nem volt olyan szörnyű, mint a Platánban múlt nyáron. Persze kukorica és kén ebben is van, sőt érezni is, de nem annyira zavaró, mert legalább a keserűkomlót nem spórolták ki belőle. Az is kiderült, hogy a Bőcsön főzött Stella Artois-t a régi belga tulajdonosok a sok licencfőzött Stellák közt a legjobbnak tartották.
A Staropramenről megtudtuk, hogy egy pilseni és egy bajor sör keveréke – én eddig mindig azt hittem, hogy csak egy silányabb pilseni – most végre tiszta a képlet. Nem olyan rossz. Még hátra volt a barna Staropramen, ami egy kellemes, vizes cseh barnasör. Csehországban a barnák általában gyengébbek a szőkénél, nálunk ez pont fordítva van, ezért nem csodálkozom, hogy a magyar fogyasztó nemigen tud mit kezdeni a barna Staróval.
Volt még egy kínos kötelességünk: a Borostyánt is meg kellett kóstolnunk, és úgy tűnt, hogy ezúttal Csóka úr és Niki tényleg beleélték magukat abba, hogy az olcsó „core-lagerükkel” szemben, ez tényleg jó. Sőt, a társaság néhány tagjára is átragadt az elfogadó hangulat – talán azért, mert első kortyra a Borostyán nem kellemetlen, csak másodikra jön elő a cukros víz. Sajnos én már kóstoltam korábban.
Innentől könnyű dolgunk volt. Szép belga pohárban kaptunk egy guszta ködös Hoegardent, majd egy szőke Leffe-t, ezek konkrét importsörök, a belgák nemigen rontják el, ezek finomak voltak, kár, hogy annyit dumáltunk a core-lagerről, és azokról a sörökről, melyekből csak egy-egy illedelmes kortyot ittam, hogy a belgák elfogyasztására már nem jutott idő, mert zárt az irodaház.
A legjobbat azonban a végére hagytam. Az este folyamán végig ott sürgölődött körülöttünk Simon Tamás chef, a Hügli Food nevű vendéglátóipari beszállító képviselője, és minden sörhöz újabb sörkorcsolyákat kínált, és egyszer sem hozott virslit mustárral. A rozskenyéren tálalt gyöngyhagymás babsalátát oldalas-zsírral kent kenyér váltotta hagyma- és retekcsírával. Később volt paprikakrémes gomolya, meg baconbe tekert keserűhagyma (ami egyáltalán nem keserű, hanem finom édes), és egy sor más falatka, melyek nagyban feldobták a hangulatot, de a legjobb, hogy végre találtam egy profi szakácsot, akinek ugyanúgy szívügye a sörkorcsolya-kultúra fenekestűl való felforgatása, mint nekem. Meg is egyeztünk, hogy elkészítjük az ideális sör-étel degusztációs menüt.